Krokizás

Soha nem szerettem az akadémista rajzolást, a csendéleteket, a csontvázat, az embert rajzolni, de elfogadtam, hogy a tanulási folyamat része, ahhoz, hogy tisztában legyek az emberi test felépítésével, vázával, fény-árnyék viszonyokkal, perspektívával muszáj volt és én csináltam. Miért? …mert ha elkezdek valamit azt illik befejezni, legalábbis nem feladni, mert a rajz tanulás egy örökké tartó folyamat. Nincs olyan, hogy én mindent tudok, nekem már nem lehet újat mutatni. Tehát jártam rajz foglalkozásokra, fakultációra. Miért jártam mégis, ha nem ment olyan fényesen? Egy fiú miatt, akivel egy vállalati nyaraláson ismerkedtünk meg Berlinben, ő földrajz -rajz szakos volt Egerben. Ekkor voltam 16 éves, ironkodtam-pironkodtam, hogy milyen műveletlen vagyok, hiszen nem olvasok szépirodalmi műveket és tervem sincs mit kezdjek magammal. Azon a nyáron Tolsztoj: Háború és békéjével kezdtem, és imádtam minden sorát, könyvfaló lettem. Előtte egyáltalán nem olvastam a tankönyveken kívül semmit, úgyhogy ne parázzatok, ha nem olvas a gyerek. 🙂 3. osztályos gimnazistaként, mivel jobb ötletem nem volt, földrajz-rajz szakra jelentkeztem.

A gimnazisták többségének fogalma sem volt mit kezdjen magával, hová menjen, milyen egyetemre, főiskolára, ötlet híján szinte majdnem mindenki tanár szakra ment vagy tanító néninek vagy óvónőnek. Ez akkoriban így volt, most nem tudom mennyire változott a helyzet, de gyanítom, hogy nem sokat. Illetve most talán sokan a Corvinusra szeretnének bejutni, mert a biznisz megélhetést biztosít, vagy a jogi karra, vagy informatikus szakokra.

Csapnivaló írásbeli felvételi után, káprázatos szóbeli vizsgát tettem, úgy hogy apám folyamatosan litániázta, ha nem vesznek fel, mehetek a Városgazdálkodási Vállalathoz utcaseprőnek. Hű, mennyi sztorit lehetett volna belőle kihozni! Felvettek. A főiskola első két évében szenvedtem, tanultam mint a güzü, a főiskolás gondtalan, bulizós életérzésből kimaradtam, mert tanultam és sokat sírtam, főleg rajz órák után. A tanárunk elégedetlen volt a felhozatallal, milyen tehetségtelen, csapnivaló banda, évről évre szörnyűbb a felhozatal. Első két évben kizárólag ceruzával, és szénnel dolgoztunk, élő modell (Miska bácsi – nyugalmazott huszár) után rajzoltunk, meg csendéleteket. Számtalanszor törölgettem a szememet a szenes kezemmel, amitől úgy néztem ki mintha bányába jártam volna szenet lapátolni és nem rajz órákra vért izzadni.

Mondhattam volna, hogy elég, micsoda embertlen bánásmód! Nem tettem! És nagyon-nagyon jól tettem!!!

Egyik órán rajz tanárunk fapácot, tust és fapálcikát adott a kezünkbe. És a modelleket különböző pózokba állította 10 percenként, 5 percenként, 2 percenként, egy percenként és fél percenként. Ahogy rövidült az idő, úgy lett egyre izgalmasabb a feladat. A feladat lényege, hogy egyetlen jellemző vonallal próbáld meg visszaadni azt a mozdulatot, az emberi alakot, a vonal vastagságával és vékonyságával jelezheted mi hangsúlyos és mi nem, illetve felismerhető legyen mit vetettél papírra. Szárnyaltam, lubickoltam a feladatban. Azután jártam piacra, kocsmákba krokizni. A krokizás a lényegretörést mutatja meg, azt hogyan kell pillanat tört része alatt megfogni az élet esszenciáját. Akkor még nem tudtam hogy miért tetszik ennyire, mert eleve gyors vagyok, a habitusomhoz nagyon illik, és szeretem megfogni a lényeget, nem érzem a teret, sőt megkockáztatom, hogy nem látok térben, de rengeteg gondolatom van és ezt csak kizárólag én tudom közölni. Ez nagyon nagyon nehéz, egyetlen vonallal, valami olyat alkotni, amitől eláll a lélegzeted, de ott van benne minden.

No, ezért nem hagytam abba a rajzolás, és ezért gyakorlom a mai napig. A krokizásnak köszönhetem, hogy a mai napig rajzolok.